As evening’s soft blanket,
smooth silken blanket of blackness
spread out by some monumental nursemaid
slowly envelops its beloved earth
and with such care that each single blade of grass
stands straight up in its gentle wrap
and not a wrinkle frights the petals of flowers
and the shiny rainbow-glaze shows still
on butterflies’ fragile twofold wings
who rest so in the shadow of this veil,
this light, smooth, silken veil,
that it burdens them not:
Then wherever you be in the world’s wide dome,
perhaps at home in your sad, brown room,
or watching in wonder at the coffeehouse table
as the sunlight-gas lamps are fired up one by one,
or, weary on the hillside, gazing with hound
through branches at the lazy moon;
or on the dustveiled highway,
as your sleep-eyed coachman
noddingly drives the steed along;
or dizzy on a ship’s swelling deck,
or seated perchance on a rolling train;
or, wandering through an unknown town
you stop at a corner to wonder
at the filament threads of distant streets,
at the street-flames’ double line;
or even on the Riva’s waterfront bank
where dull opal mirror dices flame –
Then descend into a watery ache for long ago,
whose memory pains so sweetly, long
for your days that have passed, that are,
and are not, like the water-light of that magic lamp,
whose memory cannot leave you cold,
whose memory’s a burden, yet pure gold:
There may you droop your remembrance-laden head
down to the marble earth:
Then, as you drift through beauty’s lambent glow,
a cowardly thought will seize you there:
Wherefore this beauty in such abound?
A desperate thought will seize you there:
This silky water, dappled marble – Why?
Why the winged blanket of evening?
Why the hills’ sloping, branches’ coping
and the sea that receives no sower’s seed?
What good the currents and their tides
and those downcast Danaïd clouds
and Sisyphus’ burning stone, the Sun?
What serve memories and all times past?
Why the moon, why the lamps?
Wherefore the endless stream of time?
Or consider the tiniest blade of grass:
Why would it grow only to dry and pass?
Why would it dry only to grow again?
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
One Wide Expanse 