László Bogdán (1948-2020) “Words Written on the Wind”

O traveler, who comes by here, be mindful:
Here lies Ezra P., poet of the Cantos,
in Pisan land. He was valued
while he lived. Crowned with laurels. A cage.
His light has flickered out. His voice is silent.
His body chewed by maggots. And what of
his restless soul? Did he find Ugolino,
to sink with him into Hell? Or is he still
floating through the air?
(We do not know. We know so little.)

…a nice quiet paradise
over the shambles

(Pound, Canto CXVI)

László Edgar Varga (1985-) “Like Goethe”

you won’t come after him and won’t come before him
I’ll just write you down on paper like goethe
you’ve got no situations and so no worries
if I leave out every reference point
or coordinates or points or steps
and if god rips out part of you like a book
I’ll even read your missing page

no garden no fruit no pears no quinces no dogwoods
no house no street no anything at all
I’ve been playing this game since daybreak
there’s no handle to open the door onto the world
but you know it’s not so bad locked up in here
I think of you and go out to eat
I’m learning how to have a hangover

going a little mad and sleeping now and then
no view no balcony for it
no romance no landscape no guidebook
and no poetry: even the paper is carbon
simplifying things because I’m wanting
to imitate god the ringleader of them all
the smooth customer who just turns up his nose

showing the white paper – and the bar
so I stayed at your place and we talked about you
not atlantis and not even Athens
are our subjects today
make it carthage – I’ll take you there
to obliterate everything around you
so you won’t be behind it nor in front
but you’ll be at home and present everywhere like Goethe

nem leszel mögötte és nem leszel előtte
csak leírlak egy papírra mint goethe
nincs helyzeted s így nincsen semmi gondod
ha kifelejtek minden viszonyítási pontot
se koordináták se pont se lépték
s ha isten mint egy könyvbe belédtép
hiányzó oldalad is elolvasom

se kert se gyümölcsök se birs se som
se ház se utca most semmi-semmi nincs
ezt játszom reggel óta – és nincs kilincs
amit rányithatnék a nagyvilágra
de tudod nem is rossz most így bezárva:
gondolkodom rólad kimegyek enni
tanulgatom hogy kell másnaposnak lenni

kicsit megőrülök néha kicsit alszom
nincs kilátás most nincsen az a balkon
se romantika se táj se tájleírás
és vers sincs: a papír is csak tintá
így egyszerű mert én így akarom most
utánozom istent ezt a főkolompost
ezt a jómadarat ki csak húzza az orrát

s mutogatja a fehér papírt – s a kocsmát
szóval nálad maradtunk te voltál a téma
nem atlantisz és nem is athén ma
a cél
legyen karthágó – oda viszlek
hogy lerombolhassak körülötted mindent
s így nem leszel mögötte s nem leszel előtte
de mindenhol ott(hon) leszel – mint goethe

Endre Ady (1877-1919) , The Fall Sets Foot in Paris

Yesterday in Paris the fall snuck in
Skittering down the Boul’ Mich’ soundlessly
In dog-day heat, beneath unmoving limbs
And met with me.

I was mid-stroll, aiming at the Seine
With little song-twigs burning in my mind,
Smoky ones and strange and sad and purple ones
Telling of my death.

The fall caught up to me and whispered something strange
And Saint-Michel quivered deep down under
Screaming as the prankster leaves
Clattered up the Boulevard.

All in a moment: the summer caught full unawares
But fall had already cackled its way away
Out of town. I and only I had known
Its footfall here, beneath the moaning limbs.

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Imre Ámos (1907-1944/45?)

An ancestor of mine
herdsman of Tekoa
held in his burning hand
a loud shrill pipe
On entering town his heart
would flame up red
his words scorch every senseless crime
every whiff of cruelty
His tongue he sharpened
on the black backs of kings and heroes
I am but his late-come descendant
a tender soft-voiced herdsboy
wanting a worthy flock
and penetrating pipe
No fever burns in my pale eyes
No desire in me to scorch the trees
I but laze on riverbanks
staring at clouds and moon and sky
at dusk or in the winter’s heart.


(The Biblical prophet Amos was born in Tekoa — Hungarian original contained in this article)

Noémi László (1973- ) “High Shadow”

That first surgery wasn’t one.
There stood mother, all I feared.
After the fall I checked the wound,
And left it in the mirror’s memory.

I never made it all the way round morning.
Sometimes noon would take till midnight.
I hardly dared laugh. And by the time
They extracted all the shards

The shadow was already climbing high
Up the houses and the ten horse-chestnuts.
The evening was as fresh as the scar,
And a few more things no longer mine.

Umberto Saba (1883-1957) “Ulysses”

In younger days I sailed Dalmatia’s coast:

Budding islands capped the crest of waves, where now

And then a bird would hover, fixed on prey;

Seaweed-wrapped and slippery, lovely as emeralds in the sun.

When high tide and nightfall took them back, sails

On beat to windward gave them wider berth to slip their trap.

Today my kingdom Is that no-man’s land.

The port is lit for others; me an untamed spirit

Drives wide in the world, and an aching love for life.


Nella mia giovanezza ho navigato
lungo le coste dalmate. Isolotti
a fior d’onda emergevano, ove raro
un uccello sostava intento a prede,
coperti d’alghe, scivolosi, al sole
belli come smeraldi. Quando l’alta
marea e la notte li annullava, vele
sottovento sbandavano più al largo,
per sfuggirne l’insidia. Oggi il mio regno
è quella terra di nessuno. Il porto
accende ad altri i suoi lumi, me al largo
sospinge ancora il non domato spirito,
e della vita il doloroso amore.

Mihály Babits (1883-1941), “Evening Question”

As evening’s soft blanket,
smooth silken blanket of blackness
spread out by some monumental nursemaid
slowly envelops its beloved earth
and with such care that each single blade of grass
stands straight up in its gentle wrap
and not a wrinkle frights the petals of flowers
and the shiny rainbow-glaze shows still
on butterflies’ fragile twofold wings
who rest so in the shadow of this veil,
this light, smooth, silken veil,
that it burdens them not:
Then wherever you be in the world’s wide dome,
perhaps at home in your sad, brown room,
or watching in wonder at the coffeehouse table
as the sunlight-gas lamps are fired up one by one,
or, weary on the hillside, gazing with hound
through branches at the lazy moon;
or on the dustveiled highway,
as your sleep-eyed coachman
noddingly drives the steed along;
or dizzy on a ship’s swelling deck,
or seated perchance on a rolling train;
or, wandering through an unknown town
you stop at a corner to wonder
at the filament threads of distant streets,
at the street-flames’ double line;
or even on the Riva’s waterfront bank
where dull opal mirror dices flame –

Then descend into a watery ache for long ago,
whose memory pains so sweetly, long
for your days that have passed, that are,
and are not, like the water-light of that magic lamp,
whose memory cannot leave you cold,
whose memory’s a burden, yet pure gold:
There may you droop your remembrance-laden head
down to the marble earth:
Then, as you drift through beauty’s lambent glow,
a cowardly thought will seize you there:

Wherefore this beauty in such abound?
A desperate thought will seize you there:
This silky water, dappled marble – Why?
Why the winged blanket of evening?
Why the hills’ sloping, branches’ coping
and the sea that receives no sower’s seed?
What good the currents and their tides
and those downcast Danaïd clouds
and Sisyphus’ burning stone, the Sun?
What serve memories and all times past?
Why the moon, why the lamps?
Wherefore the endless stream of time?
Or consider the tiniest blade of grass:
Why would it grow only to dry and pass?
Why would it dry only to grow again?

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

János Pilinszky (1921-1981) “Forbidden Star”

Born on a banished star
I wander exiled on the shore.
The spume of the void snaps me up,
Toys with me, and chucks me back.

What is it I’m repenting for?
My ears are filled with cryptic buzz.
May all who find me on this shore,
This sunken shore, flee not. Remain.

Be not afeared and shun me not,
But soothe my suffering instead.
Close your eyes and hold me fast,
Hold me boldly, like a knife.

Be reckless: see me as your own
The way the dead regard the night,
Prop my weak shoulder on your own
As I can hardly bear it now.

My birth I never asked for.
Nothingness bore me, suckled me.
Now give me dark and ruthless love
As the abandoned living love their dead.

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

%d bloggers like this: